Gyerekek, kéne csinálni valamit – Erdő Péter bíboros piarista diákokkal beszélgetett

A tanév vége felé közeledve iskolánkba látogatott Erdő Péter bíboros atya, volt piarista diák, aki a negyedik órában a 11. évfolyam tanulóival találkozott, s amellett, hogy érdekes történeteket mesélt, még a diákok előre elkészített, valamint spontán megfogalmazott kérdéseire is válaszolt.

A diákok nevében a bíboros urat köszöntő Szabó Lukács úgy fogalmazott, „különleges, mégsem idegen vendéget” tudhatnak körükben, akinek tablója előtt nap mint nap elsétálnak, és miután bíboros úr számtalan címét felsorolta, – a végére hagyva a legfontosabbat – elmondta, hogy piarista öregdiák is. A köszöntést követően pedig máris elhangzott a diákok részéről az első kérdés, ami éppen az egykori gimnáziumi életre utalt.

Bíboros úr hogyan élte meg a Piarista Gimnáziumban eltöltött éveit, milyen tapasztalatokat, meghatározó élményeket szerzett, melyek akár a mai napig meghatározzák mindennapjait, vagy szerves részét képezik lelkipásztori tevékenységének?

„Ebből nagyon sok minden van” – válaszolta a bíboros úr gondolkodás nélkül Nándori Levente kérdésére. Azzal folytatta, hogy a tornatanár kivételével minden tanára piarista szerzetes volt, és ez irányadóként hatott a hivatására. Az ő példájukon látta meg, hogy a pap nem olyan, aki folyton csak imádkozik, hanem „a tudomány is a papi hivatás egyik formája”. Kiemelte, azt látta rajtuk, hogy a kiválóságra törekednek, például volt, aki a kémiateremben már jóval az órák előtt a kísérletek előkészítésével foglalkozott. Ezt tapasztalta Jelenits tanár úr hittanszakkörein, illetve irodalomszakkörén is. „Szerettem én az irodalmat, meg a Jelenitset is” – mondta, és elmesélte, milyen volt megélni, mikor Jelenits tanár úr azt mondta, „írjunk novellát”, és Esterházy Péterét olvasván az fogalmazódott meg benne: „mondom, én ilyet soha az életben nem fogok tudni írni. Soha többet nem is mentem irodalomszakkörre, inkább koncentráltam a hittanra.”

Tizenegyedikes diákként egyre sürgetőbb kérdés a hivatásválasztás. Bíboros úrnak volt-e olyan pont az életében, amikor megingott a hite, vagy nem volt biztos abban, hogy pap lesz?

„Ez két külön dolog.” Azt, hogy meginog a hite, „minden hívő átéli, még a nagy szentek is. Újra meg újra meg kell válaszolni, hogy miben hiszek, és miért hiszek. Csak akkor állhatok ki a többiek elé a magam hitével” – fogalmazott a bíboros úr, akinek az a tapasztalata, hogy ezt az emberek „alapvetően megértik, de lehet, hogy nem fogadják el”. A hivatásról azt mondta, „búvó patakként kísérte” az érdeklődését, illetve nagyon szerette a történelmet, a latint, a hittant, de megkérdezte magától, „emiatt azért papnak kell-e lenni”.

„A Pogánynál jelesre érettségiztem matematikából.” Egy osztálytársról „másodikban már megjósolta, hogy megbukik az érettségin. Meg is bukott”– folytatta megnevettetve közönségéta visszaemlékezést. A továbbtanulással kapcsolatban azt mesélte: „ki kellett tölteni a nyomtatványt, hogy hova akar az ember jelentkezni, volt arra egy vagy két nap, kettőt lehetett beírni. Elsőnek beírtam: Hittudományi Főiskola, Esztergom. Azt nem lehetett beírni, hogy szeminárium.”

Mit gondol, a konklávé mennyire lelki, és mennyire emberi, diplomáciai folyamat? Milyen érzés belépni a Sixtus-kápolna kapuján?

„Természetesen mind a kettő. A hívő ember érzi benne a Szentlélek működését” – jött az azonnali válasz. A bíboros látta: „hányan megálltak és nézték az Utolsó ítéletet [Michelangelo freskója], elgondolták, hogy az Ő színe előtt kell ráírni a cédulára, kit tartanak a legjobbnak.” Megemlítette a Konklávé című filmet, és nevetve elárulta, hogy „dehogy reális”.

Milyen volt Ferenc pápával együtt dolgozni, bíboros úr tanult-e valamit a Szentatyától, illetve mit vár Leó pápánktól, meglepődött-e megválasztásán?

„Kezdjük az elején.” Amikor bíboros úr Rómában volt szeminaristaként, kérdezte a pápa, mit fognak tanulni, a bíboros mondta, hogy kánonjogot, mire VI. Pál azt válaszolta, „azt tanulja csak, mert az nagyon fontos az egyháznak”. „Benedek pápát elég jól ismertem megválasztása előtt”, Ferencről pedig azt mondta, „voltak prófétai cselekedetei.” Az ő ideje alatt vált fontossá, hogy katolikus egyházként „globálisak vagyunk. Ez a következő választáson kifejezésre jutott”.

A világegyház nagyon sokféle – milyen szerepe van ma a magyar egyháznak a világ katolikus közösségében?

„Jelképszerű, prófétikus lehetne. A rólunk élő kép eléggé különbözik a realitástól.” Valaki nagyon szereti, hogy konzervatív, azt mondják, „ez megmaradt olyannak, mint Tóth Tihamér idejében volt” [nevetés a klerikusok részéről]. A bíboros a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatban azt mondta, „aki részt vett rajta, az mind földobódva ment haza, és máig is emlegeti”. Összehasonlítva az 1938-as, szintén budapestivel „a mienk most sokkal lazább volt, és ez volt az, ami Ferenc pápát meghatotta. Hogy »itt Magyarországon a Szentatyát szeretik«”.

Az egyházban néha nagyon nehéz döntéseket kell hozni. Volt olyan pillanat szolgálata során, amikor különösen nehéz volt vezetőként helytállni? Mi az, amire a legbüszkébb eddigi pályája során?

A bíboros atya úgy gondolja, büszke pillanatok helyett inkább kegyelmi pillanatokól kell beszélni. Ilyennek tartja azt, amikor 1983-ban lefordította az Egyházi Törvénykönyvet, ezzel a megújult kánonjog teljes magyar terminológiáját megteremtve. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1992-ben való alapítását pedig nemes egyszerűséggel szorgalmazta, mondván: „gyerekek, kéne csinálni valamit”. Említette, hogy a határon túli egyházmegyékkel való kapcsolat kiépítése is ilyen kegyelmi pillanat volt, ugyanúgy, ahogy Salkaházi Sára boldoggá avatása, amit 2006-ban a Szent István-bazilika előtt ő végzett. Mosolyogva hozzátette, mit tapasztalt, amikor meg akarta hallgatni a média beszámolóját az eseményről: „kinyitom a tévét, hogy valamit mondanak róla, erre őszödi beszéd...” [nevetés].

Mi az, amiben az egyháznak változnia kell – és mi az, amiben semmiképp sem?

Lukács a kérdés után pontosított: „ha kell”, amit a bíboros bölcs hozzáfűzésnek nevezett. Válaszképp azt mondta, „a puszta változtatási igény azt eredményezi, hogy túlreagáljuk, ugrálunk, rosszabbá tesszük a helyzetünket, mint ami van”. Hangsúlyozta, „csak biztos identitás alapján tehetünk reformot”, majd kitért arra is: „ez egy nagyon szomorú társadalom. Ha az ember a metróban a mozgólépcsőn nézi az emberek arcát, az eléggé szomorú meg csüggedt szokott lenni. Ez, amióta az eszemet tudom, így van” – vallotta meg saját tapasztalatát.

Hogyan viszonyul a modern technológiához – például a MI-hoz, vagy a közösségi médiához? Ismerjük, hogy Ferenc pápa milyen sikeresen használta az Instagram felületét, bíboros úr nem gondolkozott azon, hogy legyen saját Instagram-oldala?

„Ahhoz egy szakértői apparátus kell. Nyilván nem Ferenc pápa ült ott és nyomogatta” – válaszolta rögtön a bíboros, és hozzátette, megfelelő háttérrel „akár én is foglalkozhatnék ilyennel”, majd egy másik aktuális problémával folytatta: „csak vigyázni kell, főleg a papoknak”, nehogy csak az „influenszerkedéssel” foglalkozzanak. „Pszichológiailag nagy veszélyeztetettséget jelent”, és ki tudja őket billenteni a lelki egyensúlyból. „Papoknak azt mondom, hogy módjával” – összegezte a bíboros.

A mesterséges intelligenciával kapcsolatban úgy fogalmazott, „Leó pápa nagyon világosan látja: az AI nem csak egy eszköz, hanem alapvető világnézeti kérdéseket vet fel. Feleslegessé válik az ember munkája? Lehet-e az ember fölösleges? Ki mondja meg, hogy fölösleges? Ha valaki az embert fölöslegesnek minősíti, azzal a Teremtőt gyalázza. Ha valaki azt mondja a másikról, hogy hiábavaló a léte, káromkodik.” Kiemelte, hogy feladatunk „az embernek a méltóságát minden más fejlemény között hangsúlyozni”.

Mi jut eszébe, amikor újra meglátja tablóját? Felismeri benne a mai önmagát?

„Nagyon hálásan szoktam nézni a tablót” – mondta, majd arról beszélt, hogy sajnos a 27 érettségizőből a legutóbbi érettségi találkozón 12-en jöttek össze, 4-en valamilyen okból nem tudtak eljönni, a többiek pedig már nem élnek. Zárásként úgy fogalmazott, „volt valamiféle közösségjellege...”

A kötött beszélgetés után lehetőség volt feltenni az időközben felmerült kérdéseket is.

A diákok kíváncsiak voltak arra, hogy bíboros úr hány nyelven beszél. „Olaszul, németül, franciául, tanítottam 6 éven keresztül latinul. Angolul későn kezdtem el tanulni” – hangzott a válasz, majd a bíboros mosolyogva hozzáfűzte: „beszélek én [angolul], de az nem a nyilvánosságnak való”. Mesélt az orosz nyelvvel való kapcsolatáról is: „idegenvezettem oroszul – na ma ezt már nem merném vállalni, mert a mai orosz az nagyon gyors.”, illetve büszkén megemlítette, hogy „de a Tolsztoj-társaságnak alapító tagja vagyok”.

Arra a kérdésre, hogy van-e olyan ima, vagy szentírási rész, ami ma is erőt ad a szolgálatban, amikor fáradt, vagy kimerült, azt válaszolta: „a szeretethimnusz [1Kor 13]. Az volt minden nap a reggeli imádságom.”

Hosszabban válaszolt egy egyházzenére vonatkozó kérdésre is, miszerint a főegyházmegyében három „kiválóan színvonalas zenei intézmény működik”, akiket a NEK-en is hallhattunk énekelni. Megemlítette, hogy sokféle zenei stílus tartozik az egyházi zenébe, hogy a népénekekre mostanság kevés hangsúlyt fektetünk, és hogy „vannak modernebb stílusok”, amiket gyakran vádolnak azzal, hogy „nívótlan, amatőr. Sokszor tényleg az, ha nem olyan képzett zenészek csinálják. Ne legyen az!” – e célból indítottak egyházmegyei támogatással könnyűzenei kántorképzőt. „Nagyváros vagyunk, használjuk ki azt, ami egy városban lehetséges, a változatosságot. Legyen választék, miért ne, ha meg tudjuk csinálni. Az ne legyen már, hogy én csak ezt vagy azt a stílust fogadom el, el kell azt fogadni, hogy a másiknak az tetszik.” A kérdés zárásaként a bíboros hangsúlyozta az egység fontosságát.

Zsódi Viktor tartományfőnök atya arról tett fel kérdést, mi a szerzetesség szerepe az egyházmegyében. „Magyarországon a csökkenés a jellemző” – válaszolta bíboros úr –, ugyanakkor vannak pozitív fejlemények is, például, hogy „sok szerzetesrend visszavette a közintézményeit”, felhívta azonban a figyelmet arra az égető problémára, hogy a szerzetesi iskolák gyakran „nem tudnak hivatásokat gondozni, mert egyetlen szerzetest sem tudnak elküldeni szemináriumba. Az Esztergom-Budapesti kiváltságos egyházmegye, mert az ország szerzeteinek többsége, 150 szerzetes itt él. Ez egy hatalmas erő, lelkipásztori kapacitás”. Kiemelte azt is, hogy a főegyházmegye jó kapcsolatot ápol a szerzetesi iskolákkal.

A beszélgetést a diákok tapsa mellett Horváth Bálint igazgató úr egy különleges kiadvánnyal is megköszönte, és az elbúcsúzás után a bíboros atya még az őt körülvevő érdeklődő diákokkal is beszélgetett, például arról, volt-e misszióban, amire igennel felelt, majd elárulta: Magyarországot tartja missziós területének.

Köszönjük a látogatást!

Szöveg: Gauland Kristóf // Piarinsta

Képek: Ágostházy Bercel, Szekeres Péter // Piarinsta