Tanévzárás: A jó hálaadásról, az Eukarisztiáról

2020. június 14-én, vasárnap hálaadó szentmise keretében zártuk a 2019/2020-as tanévet. Szakál Ádám tanár úr szentbeszéde és képek a tedeumról.

A TeDeum napján fölmerülhet bennünk, hogy hogyan lehet jól hálát adni? Kell-e, miért kell? Hogyan kell? Kötelességünk ez vagy nekünk is hasznunkra válik, életünk folyamatának miért szüségszerűen ismétlődő gesztusa a hálaadás?

Általában tapasztaljuk, hogy könnyebben tudunk kritikát adni, főleg egy iskolában, mint megköszönni, dicsérni, hálát adni. Lehet ez egyrészt a függő viszonyoktól, amelyek nem mindig kellemesek, ezért a kritikánk egyszerre a szabadságkeresésünk is lehet, pszichikai menekülőútvonalunk a függő helyzet szűkösségeiből. (Igaz ez a tanár részéről is, de egy-egy órán azért van mitől tartania a diákok együttműködési készségét tekintve, a tanárnak is. Az iskolában kölcsönös függésben létezik tanár és diák, ami nyilván pozitívan is igaz, a diákok tesznek jó értelemben is tanárrá minket.) Érdekes látni, hogy a függő, kiszolgáltatott helyzet miatti szűkösség érzése éppen az érettségi banketteken szűnik meg, miután már nem lehet osztályozni, minden lezárult és így újra megjelenik a megköszönés, a hálaadás teljes szabadsága. Ilyenkor sok diák tud őszintén megbocsátani és hálát adni tanárainak és osztálytársainak.

Talán kicsiben ilyenek a diákok év végi ajándékai, köszöntései is. Kicsiben minden tanév lezár egy évet, egy folyamatrészletet, hogy szeptemberben valamivel tisztább lappal, üres osztályozónaplóval kezdhessünk újra.
De ha nem iskolai helyzetekhez hasonlítjuk a jó hálaadást, talán a születésnapi köszöntő vagy egy pohárköszöntő lehet jó párhuzam. Ezeknek a gesztusoknak nem a „beszólás”, a megszólított személy kritizálása a lényege, hanem a pozitívumok, a bíztató lehetőségek összegyűjtése. Mégis jó, ha utalnak a nehézségekre, a realitásokra, nemcsak „rózsaszín szentnek” festik le a köszöntött személyt, hiszen a realitásaival, az akár nekünk is fájdalmakat okozó hiányosságaival, küzdelmeivel együtt akarunk neki jót kívánni.

Ilyen reális kell hogy legyen a hálaadás is, azaz nem rossz értelemben vett „optimistáskodás”, hanem a jó tudatos keresése, látóterünkbe helyezése. És végeredményben a kesergés helyett, ez a reális, de pozitív szemléletű, hálaadó valóságelemzés teszi nekünk is a legjobbat, hogy életünk reálisan jelen lévő nehézségeivel „összetörés” nélkül együtt tudjunk élni : érdekeltek vagyunk a hálaadás magatartásában, életmódjában.

Az idei év fő témáját nem kell sokáig keresni. Fő jelképe a maszk és a konferenciaprogramra fókuszálás lett, amely eltakarhatta mosolyunkat vagy legörbült szájunkat és szép kis négyszögletes keretekbe rendezte az iskolánkat, baráti köreinket. De a hálaadás pozitívumkeresésében merjünk kilépni a digitális távoktatás programozott emlékeiből és tekintsünk vissza az év első felére is. A hajókirándulás is idén volt, a szeptemberi újra találkozások, rendházlátogatás, örsgyűlések és Lamantinalkalmak, osztálybizottsági ülések, tánciskolák, testvérosztály-találkozók, lelkigyakorlatok, roráték, digitális ebédlői kártya bevezetése, zárható szekrények, patrocínuium, frizbi, kosár, röplabda, valódi kézzelfogható konditerem és annak illata… Ki mire tud jobban visszaemlékezni ebből az évből.

És persze aztán jött a digitális távoktatás, amiből sokat tanultunk, ami sokunkat meg is kínzott. Ennek is voltak olyan élményei, tapasztalati, amik az előnyünkre válhatnak: mekkora a stressz- és monotonitástűrésünk, hogy tudunk kreatívan vidámak lenni az internet adta sík felületeken, hogyan kell bátran felhívni valakit, digitális tananyagtartalmakat generálni, naptárra, napi időbeosztásra, megfelelő testmozgásra és szempihentetésre figyelni, és milyen jó is az, ha a program 45 perc után automatikusan „lelövi” a tanárt és nem tudja elhúzni az órát. („Tanár Úr! Ezt mindenképpen tartsuk meg jövőre is.” „OK, de akkor azt a piros némító mikrofongombot is beszerelhetjük a diákokba?”)

De most, a reális hálaadáskor, a digitális felületeken kifáradva véssük még gyorsan a lelki ajtófélfánkba, el ne felejtsük jövőre, hogy mennyire fontos a személyes találkozás, milyen jó egy valódi közös kirándulás, egy lejátszott meccs valódi tornateremben, egy közös filmnézés, de egy igazán élőben megtartott óra, ahol gyorsan pörögnek a kérdések és válaszok, nem lassítva és nem lekapcsolni kell a másik mikrofonját, hanem meg is lehet kérni rá, hogy csendesedjen el, és nem kell elrejtenünk az arcunkat vagy szobánkat zavarbaejtett kattintással. Ne legyünk buták, hogy jövőre ne együttműködőbben élvezzük a valóságos jelenlétet.
Apropó: valóságos jelenlét és hálaadás! A mai napon Úr Napja van, Krisztus Testének és Vérének, az Eukarisztiának az ünnepe.
Az eukarisztia görögül hálaadást jelent. Így nevezték el az első keresztények az összejöveteleiket, ahol Jézus utolsó vacsoráját újra és újra megismételték. Ma is halljuk majd a szentmisében a Jézus önmagát feláldozó eukarisztiáját, hálaadását felidéző szavakat: „Hálát, adott, megtörte és tanítványainak adta.” és „Menjetek el az egész világra”, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Fontos mindig figyelnünk arra, hogy az eukarisztia szóval jelöljük a tabernákulumban őrzött oltáriszentséget, amelyen keresztül Jézus jelenlétét valóságosan átérezhetjük templomainkban, de ugyanezt a kifejezést használjuk a szentmise cselekvésére is. Azaz az oltáriszentség sem lehet statikus, önmagában álló szoborszerű Jézus-jelenlét. Egy közösség szentségimádása csak akkor működik igazán jól, ha tagjai a szentmise eukarisztiájában is találkoznak és ebből fakad közösségi cselekvésük, így imádságuk is. Aki csak szentségimádásra jár, nem tudja teljesíteni Jézus kérését, amely közösségbe hívta az egyéneket, miután el-elbeszélget velünk, vissza is küld: Na jó, most menj és beszéd meg a testvéreddel is, bocsátsatok meg egymásnak, segítsétek egymást és menjetek el együtt hirdetni az örömhírt. Kalazancius utolsó napjaihoz három fontos történetet kötnek. Az utolsó szentáldozását, ami az iskola közössége előtt történt, hogy Mária bíztatta reményre és hogy az utolsó szava Jézus háromszori megszólítása volt. Kalazancius az eukarisztiához úgy kötődött, hogy az aktív, másokért cselekvő Jézus kapcsolatra vezette és mindezt az iskola közösségben élte, bontakoztatta ki. Utolsó áldozása és szavai azt mutatják, hogy a valóságos eukarisztiában, cselekvő hálaadásban élet és fejezte be az életét.

Ilyen dinamikusan hálaadó szemléletben kell élnie egy keresztény közösséget kialakítani akaró Kalazancius Mozgalomnak, szerzetesközösségnek, Testvériségnek is. Ilyen közösségi és Jézushoz kötődő hálaadásban kell működnie a kereszténység, azaz Jézus követés világában működő cserkészcsapatnak, tanári karnak, osztálynak, színjátszókörnek, de még az ebédlőben egy asztalhoz kerülő négyeseknek is. Olyan hálaadással kell élnünk és visszatekintenünk a közösségeink életére, amely tud reálisan elfogadni, „felköszönteni”, lendületet adni, mert a hálaadása újra és újra visszaviszi oda, ahonnan jött. Nem létezik a piarista iskola Jézus nélkül. Ha nem foglalkozunk azzal, hogy reálisan de folytonosan visszatérjünk hozzá, egy közösségként hagyjuk vendégül látni magunkat általa.

És ezzel a mondattal vissza is érkeztünk a hálaadás lényegéhez, ami az ajándék, az ajándékozottság. Számba vesszük mindazt a sok ajándékot, amit föl akarunk fedezni, mindaz a sok ajándékot, amit Istentől kaptunk.
Hálaadást, köszöntést elfogadni sem mindig könnyű. Folytonosan „szerénykedünk”, mert félünk, hogy a dicsért, éppenséggel a rossz tulajdonságainkat is kiemelheti, erősebb kontrasztban láttathatja: inkább ne dicsérjenek, nehogy többet várjanak el tőlem, vagy fejemhez vágják, hogy másban viszont milyen rossz vagyok. Az Isten előtti, ajándékokat számlálgató hálaadás azonban ezt is feloldja. Végeredményben mindent Istentől kaptunk és amikor ő hálaadásra hív minket, éppen nem azért teszi, hogy utána a fejünkhöz vághassa rosszaságainkat, hanem hogy megmutassa a valóságunk igazi lényegét.
Ilyen hálaadás legyen a mi mai hálaadásunk is. Legyen reális, ami a nehézségeinket sem takargatja, de legyen felszabadító is, amelyben nem félve elvárásoktól, el merjük fogadni a megtörtént jót is. És ne maradjon csak a sajátunk a hálaadásunk, hanem az eukarisztia hállaadásából tanulva, azt élve, Jézushoz kössön minket, szabadítson fel arra a keresztény közösségi küldetésre, hogy mi is tudatosan boldoggá tegyünk másokat.

Így legyünk Hálatelt emberek idén is!

Szakál Ádám SP

Részletek
Közzétéve: 2020.10.07.

Naptár
Aktuális | Kovetkező események

Design: Unicial Program: Florka