Magyarként Mumbaiban

Az első Budapest-Mumbai iskolai együttműködés keretében idén már másodszor került sor diákcsere-program megszervezésére a budapesti Szent Angéla Gimnázium, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium, a Budapesti Piarista Gimnázium és a mumbai St. Xavier's College között. Ebben a tanévben először a magyar kontingens utazott Mumbaiba, köztük négy piarista diák és Bán Róbert tanár úr, mint kísérő. Bán tanár úr történelemtanári és sportkommentátori képességeinek jó lenyomatai a következő blogbejegyzések, melyek értékes információként szolgálnak a diákcsere hangulatáról, ezért egyben, képes beszámoló formában másodközöljük őket. Köszönjük a beszámolót Bán tanár úrnak, a Piarinsta blog vendégszerzőjének, és szeretettel várjuk az indiai diáktársak érkezését májusban. Képgaléria a cikk szövege alatt.

1. Elveszve Isztambulban

Egy hónappal ezelőtt voltam Indiában a második Budapest-Mumbai diákcsereprogram keretében. Ez az indiai utazás annyira jól sikerült, akkora élmény volt és még most is olyan elevenen él bennem, hogy úgy döntöttem, megírom az emlékeimet és megosztom a Facebookon.

November 24-én, egy fagyos hétfő reggel indultunk a Liszt Ferenc Repülőtérről. 18 tizenegyedikes diák és 3 tanár gyülekezett három gimnáziumból - a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumból, a Szent Angéla Ferences Gimnáziumból és a Budapesti Piarista Gimnáziumból -, hogy Isztambulon át, 15 óra alatt eljusson India legnagyobb városába, Mumbaiba, ahol a St. Xavier's College diákjai és tanárai vártak ránk.

Jól felkészültünk az útra: többször is találkoztunk előtte, meséltek nekünk Indiáról tavaly ott járt diákok és egy Budapesten élő indiai apa, kaptunk jó sok oltást, egy kiváló utazási iroda intézte a repülőjegyeinket és a vízumunkat. Ennek ellenére már az indulással akadt egy kis probléma. Az egyik piarista diáknak, Marcinak nem jött meg az e-vízuma. Hogy ennek mi volt az oka, azt azóta sem tudja senki sem, hiszen mindenkinek ugyanaz az iroda ugyanúgy igényelte a vízumot, és mindenkinek meg is érkezett időben, egyedül Marcinak nem.

Sok telefonálással Marci apjának annyit sikerült elérnie, hogy az Isztambulba tartó repülőre felengedték Marcit, de ott ki kellett szállnia. Mivel Isztambulban több mint 6 órát kellett várakoznunk, bíztunk benne, hogy annyi idő alatt megérkezik az e-vízuma. Mikor megérkeztünk Isztambulba, mi ketten Marcival le is váltunk a többiekről, kimentünk a tranzitból és a repülőtér külső részén várakoztunk.

Az isztambuli repülőtér a mérete alapján a világ legnagyobb repülőtere - az utasforgalma alapján "csak" a 7. a világon -, de nekünk jutott rá időnk, hogy megismerjük, mivel nemcsak 6 órát, hanem majdnem két napot töltöttünk el ott. Az e-vízum ugyanis este 7 óráig sem érkezett meg, így miután elkísértem a többieket a Mumbaiba induló repülőig, visszasétáltám Marcihoz. Közben izzottak a telefonvonalak: Marci szülei, az utazási iroda, India budapesti nagykövetségének munkatársai és Magyarország mumbai főkonzulátusának munkatársai mind a megoldást keresték. Végül arra jutottak, hogy Marci szülei foglaltak nekünk szobát egy repülőtérhez közeli hotelben, másnapra pedig bejelentettek minket India isztambuli főkonzulátusára, hogy ott igényeljünk turistavízumot Marcinak.

Szerencsére Marci ebben a nehéz helyzetben is megőrizte a pozitív hozzáállását, végig mosolygott, a szálloda és a reggeli is jó volt, így másnap reggel optimistán indultunk el egy iránytaxival Isztambul belvárosába. Közben hajnalban a többiek megérkeztek Mumbaiba. Elvileg az én poggyászom is elment Mumbaiba, így nálam még egy fogkefe vagy egy váltás zokni sem volt, de Marci nagy bőröndjét vinnünk kellett, ezért először a Taksim térnél kerestünk egy csomagmegőrzőt, aztán megkerestük az indiai főkonzulátust. Ott már vártak minket, soron kívül fogadott a főkonzul, és alig egy óra alatt elkészült Marci vízuma.

Azonnal hívtuk Marci szüleit és az utazási irodát, majd remek hangulatban sétáltunk vissza a Taksim tér felé. Ott hívott vissza minket az utazási iroda vezetője, hogy aznapra már túl drágák a repülőjegyek, ezért csak másnap délután tudunk továbbutazni. Felmerült, hogy az Egyesült Arab Emírségeken vagy Bahreinen keresztül utazzunk. Ez utóbbitól teljesen belelkesedtünk, hiszen a 12 órás átszállási idő alatt pont meg tudtuk volna nézni Bahrein látnivalóit, de aztán kiderült, hogy kiskorú csak szülői kísérettel léphet be az országba, így végül azerbajdzsáni átszállással, Bakun keresztül vettek nekünk repülőjegyet szerda délutánra.

Volt még egy napunk az indulásig, így aztán nekivágtunk Isztambul felfedezésének. Még egyikünk sem járt ott korábban, de a legfontosabb műemlékeket természetesen ismertem, így botcsinálta idegenvezetőként körbevezettem Marcit a város leghíresebb látnivalóin. Lesétáltunk egy sétálóutcán a Galata-toronyig - közben ettünk egy igazi török kebabot -, majd onnan az Aranyszarv-öbölig. Átmentünk a horgászokkal teli hídon, végigsétáltunk a Boszporusz partján, majd felkanyarodtunk a Topkapi szeráj bejáratához. Utána kívülről megnéztük az Hagia Szophiát és a vele szemben álló Kék Mecsetet.

Ekkorra már rendesen elfáradtunk, elkezdett esteledni is, úgyhogy kerestünk egy metróállomást, hogy visszametrózzunk a Taksim térre a csomagunkért. Csakhogy a Taksim téren - szokás szerint - tüntetés volt, ezért a metró nem állt meg ott, és a következő állomástól kellett visszagyalogolnunk. Egész nap rengeteg Galatasaray-mezbe öltözött embert láttunk, hiszen aznap BL-meccsen fogadta a Galatasaray a belga bajnokcsapatot, de ekkor már szinte minden szembejövő piros-sárga mezt viselt. Kivéve persze a rohamrendőröket, akikből egyre többet láttunk a Taksim tér felé közeledve. Végül gond nélkül felvettük a csomagokat, visszasétáltunk a metróállomásra, és kimetróztunk a repülőtérre, ahol már szinte otthon éreztük magunkat. Kérdezősködtünk a csomagom felől, de mindenki azt mondta, hogy az Mumbaiban van. Éjszakára ugyanabban a szállodában szálltunk meg, ahol előző éjjel - a hordár csodálkozott is, hogy mit keresünk ott újra.

Szerdán délelőtt 10 órakor indultunk a repülőtérre, sokadszorra is átmentünk a fémdetektoros kapun, feladtuk Marci bőröndjét az azeri repülőre, és ha már ott voltunk, megkérdeztük az azeri légikisasszonyokat, hogy szerintük hol lehet a poggyászom. Ők igazítottak útba az egy emelettel lejjebb található pulthoz, ahol az ezzel foglalkozó ügyintéző lecsipogtatta az útlevelemre ragasztott vonalkódot, majd közölte, hogy a csomagom itt van Isztambulban. Hirtelen izgalmassá vált az indulásunk, de szerencsére fél óra alatt meglett a bőröndöm, még időben fel tudtuk adni azt is, és elértünk a Bakuba induló gépet.

Esteledett már, amikor megérkeztünk Bakuba. Ahogy a tranzitba menet immáron sokadszorra világítottak át minket és ellenőrizték az útlevelünket, elgondolkodtam, hogy ha megkérdezik, hogy mit keresünk itt, mivel vágom ki magam. Szerencsére senki nem kérdezett semmit. A bakui repülőtér az isztambulihoz hasonlóan szép és modern, bár a Wi-Fi-lefedettségén még lehet javítani. Miután eltelt a 3 órás várakozás, felszálltunk a Mumbaiba tartó repülőre, amin rajtunk kívül szinte csak indiaiak utaztak, és hozzánk, európai külsejű utasokhoz automatikusan oroszul szóltak a utaskísérők. Az éjszakai repülést átaludtuk: annyi szabad hely volt, hogy Marci hátrament és végigfeküdt egy széksoron.

Csütörtök hajnalban, helyi idő szerint 3 órakor végre megérkeztünk Mumbaiba - pont két nappal a többiek után. A repülőtéren várt ránk a magyar konzul és Marci fogadó családja, így fél 5-re mindketten ágyba jutottunk: Marci a fogadó családjánál, én pedig egy belvárosi hotelszobában a két tanárkollégám mellett. Ha arra gondolunk, hogy kétszáz éve Kőrösi Csoma Sándor több mint 2 év alatt jutott el gyalog Indiába, akkor a mi majdnem 3 napos utazásunk nem is tűnik olyan soknak. Ez a kis kaland bőven belefért, főleg úgy, hogy később semmilyen probléma nem akadályozott minket az indiai csereprogram során.

Indiába tartó, elveszett magyarok Isztambulban.

2. Manori, a trópusi paradicsom

Mumbai India kereskedelmi, pénzügyi és kulturális központja, az ország legforgalmasabb kikötője, és nem mellesleg a Föld egyik legnagyobb városa. Hogy mennyien élnek ott, azt pontosan senki sem tudja, az aktuális becslések 23 és 27 millió közé teszik a város és elővárosai összlakosságát. A mai városközpont helyén egykor hét sziget feküdt, de az ezek közötti tengerszorosokat mára feltöltötték, így a város nagy része egy félszigeten fekszik.

Egy félsziget az Indiai-óceánban - erről az ember azonnal trópusi tengerpartra, homokos strandokra és fürdőző emberekre gondol. Na, ezek azok, amik Mumbaiban nincsenek. Az éghajlat trópusi, november végén és december elején, a száraz évszakban, amikor mi ott voltunk, napközben 30 °C körül volt a hőmérséklet, éjjel pedig nagyjából 20 °C-ra süllyedt, tehát a meleg és a tengerpart megvan a fürdőzéshez, de a víz olyan szennyezett és a homokos part annyira szemetes, hogy Mumbaiban senki sem strandol és senki sem megy be a tengerbe.

Azért Mumbai északi szélén található egy igazi trópusi, pálmafás, homokos tengerpart: Manori. Ide vitt el minket a megérkezésünk után, csütörtökön Mister Martin, a Budapest-Mumbai diákcsereprogram atyja. Mister Martin egykor a St. Xavier's College diákja volt, majd sikeres nagyvállakozó lett, aki Magyarországra is exportál árukat. Így született meg benne az indiai-magyar cserekapcsolat ötlete, amit aztán tető alá is hozott, és most, a program második évében is mindenben segített minket, hogy minél jobban érezzük magunkat.

Csütörtök reggel, alig két órával azután, hogy az Isztambul-Baku-Mumbai repülőút után ágyba kerültem, fel is kellett kelnünk, majd az első, gyors indiai reggelim után már indultunk is. Egy különbusszal utaztunk végig Mumbaion, én ekkor tapasztaltam meg először minden érzékszervemmel Indiát, majd komppal mentünk tovább Manoriba. A kompról leszállva Mister Martin lovaskocsikat és motoros riksákat bérelt, azokkal jutottunk el Manori Resortba, a trópusi paradicsomba.

Nem panaszkodhattunk: igazán exkluzív környezetben pazar ellátásban volt részünk. Bungalók a pálmafák alatt, függőágyak a pálmafák között, finom ételek minden mennyiségben, gyümölcslevek a diákoknak, kókuszbor a tanároknak. Lementünk a homokos tengerpartra is, ahol egy rögtönzött focimeccsen összemérték a tudásukat a mumbai és a budapesti fiúk - az eredménnyel ne foglalkozzunk, az a magyar-ír vb-selejtező eredményére emlékeztetett, de a magyar játékosok szerint részrehajló volt a játékvezetés.

A víz itt is koszos, a part pedig tele van a hullámzás által kisodort szeméttel, így ezen a paradicsomi tengerparton sem ment bele senki sem a vízbe - kivéve 6 magyart: a csereprogram négy piarista diákja és egy piarista tanára, kiegészülve egy szentimrés diákkal, természetesen nem hagyta ki a lehetőséget. Marcival és Simonnal egy lagúnán keresztül mentünk be a tengerbe, majd amikor megpróbáltunk átjutni a lagúnát keretező kőgáton, a köveken élő, éles kagylók össze-vissza vagdalták a tenyerünket és a bal térdemet. Ez a kis véráldozat azonban nem tartott vissza minket attól, hogy átjutva a köveken, kiússzunk az Indiai-óceán nyílt vízébe is, majd büszkén, de a lábunkat veszélyeztető kövek miatt óvatosan kisétáljunk a többiekhez a partra. Meglátva a sebeinket, Mister Martin azonnal az elsősegélyládához küldött minket, ahol Keegan, az egyik indiai diák lefertőtlenítette a sérüléseinket.

A bőséges ebéd után még bingóztunk egyet, amiben ismét az indiaiak voltak sikeresebbek, készült egy elmaradhatatlan csoportkép, majd újra lovaskocsikra és motoros riksákra ültünk, amik visszavittek minket a komphoz. A lemenő nap fényében visszakompoltunk, majd búcsút vettünk Mister Martintól és a feleségétől. A busszal majdnem két órán át tartott, amíg az esti csúcsforgalomban visszajutottunk Mumbai belvárosába, de közben legalább láthattuk a trópusi világváros pezsgő életét. India bemutatkozott, és nagyon tetszett, amit az első napon mutatott magából.

Piarista diákok a Manoriba tartó kompnál

3. India Roxfortja

Az indiai fogadóiskolánk, a St. Xavier's College az egyik legjobb iskolának számít Mumbaiban. A mi fogalmaink szerint ez egy egyetem, aminek van két előkészítő évfolyama is, ami a mi 11. és 12. évfolyamunknak felel meg. Az iskolát 1869-ben alapította a jezsuita rend, ami ma is az intézmény fenntartója, tehát elvileg ez egy katolikus iskola. Napjainkban viszont a diákjainak legfeljebb csak a 20%-a keresztény, a többségük hindu, de bőven vannak muszlim és párszi tanulók is. A kétéves előkészítő vezetője, Savio katolikus, ahogy az előkészítő tanárainak a többsége is, és a mi 11.-es diákjainkat fogadó tanulók között is sok katolikus volt.

A St. Xavier's College impozáns épülete a belvárosban, Dél-Mumbaiban áll, közel a híres főpályaudvarhoz, a CST-hez. A belváros sok más épületéhez hasonlóan indo-szaracén stílusban épült, ami a brit gyarmati korszak historizáló építészete, és a régi hindu és muszlim építészetet ötvözte európai elemekkel. Az egész épület nagyon szép és tekintélyt sugároz, szinte kézzel fogható a hagyomány, nem véletlen, hogy egy internetes cikk azt írta róla, hogy India Roxfortja. Ebben a "boszorkány- és varázslóképző" iskolában rengeteg híresség tanult: ide járt például Zubin Mehta, a híres karmester, Mukesh Ambani, Ázsia leggazdagabb embere és Freida Pinto, a Gettómilliomos és sok más hollywoodi film főszereplője. Jól mutatja az iskola tekintélyét, hogy 2010-ben Barack Obama amerikai elnök is meglátogatta.

Ebben a nagy hírű iskolában vezettek körbe minket pénteken, nem sokkal az érkezésünk után. Miután beléptünk az első udvarra, hindu szokás szerint mindenkinek tilakát festettek a homlokára. Utána letettük a táskáinkat Savio irodájában, majd megmutatták nekünk az iskola múzeumát, amiben az ókortól a XIX. századig sok értékes műkincs található. Utána bevittek minket két tanórára. Az előkészítőn egy osztályba 120 tanuló jár, akiket az általunk meglátogatott fizika és a kémia órákon 5 csoportra osztottak, és a csoportok tagjai más-más kísérletet végeztek el, majd dokumentálták a megfigyeléseiket. A tantermek óriásiak, a berendezésük egyidősnek tűnt a 150 éves iskolával, de minden asztalon ott voltak a kísérletezéshez szükséges eszközök. Az egész úgy nézett ki, mint Öveges professzor kísérletei az 1960-as években.

A tanórák után meglátogattuk az iskola lenyűgöző könyvtárát és kápolnáját, majd az intézmény mindennapi életének központját, a büfét is. Itt minden szünetben rengetegen üldögélnek, ebédidőben pedig óriási tömeg tolong. Nekünk is itt vettek ebédet, amit a tanári pihenőszobában fogyasztottunk el. Délután a tornateremben magyar karácsonyi dalokat tanítottunk az indiai fogadódiákoknak, ezzel is már az esti főkonzuli fogadásra készültünk. A következő héten még sokszor megfordultunk a St. Xavier's College épületében, ami mumbai főhadiszállásunkká vált: programjaink egy része itt zajlott, másik részére innen indultunk el.

Pálmafák a St. Xavier's College udvarán

4. Felhőkarcolók felett

Mumbai városképét ma már egyértelműen a felhőkarcolók határozzák meg. A belvárosban látványosak az indo-szaracén stílusban épült középületek, a külvárosokban megdöbbentőek az összetákolt a nyomornegyedek, de ezek között mindenhol toronyházak nőnek ki a földből. Mindenütt toronydaruk forognak és felhőkarcolók épülnek: délen a belvárosban éppúgy, mint nyugaton az elegáns Bándrá negyedben, vagy keleten, az öblön túli Navi Mumbaiban, vagy északon Tháne alvóvárosában. Van, ahol éjjel is zajlik a munka, és láttunk olyan toronyházat, amelyikben nagyjából a 15. emeletig világítottak a lámpák a lakásokban, felettük pedig zajlott az építkezés és épültek az újabb emeletek.

A gazdag Bándrá negyedben található Magyarország mumbai főkonzulátusa, és egy ott álló felhőkarcoló huszonvalahányadik emeletén van Jári Ferenc főkonzul rezidenciája. Ide voltunk hivatalosak a St. Xavier's College épületében tett iskolalátogatásunk után, pénteken este. Azt már az indulásunk előtt tudtuk, hogy a főkonzul úr fogadást ad a tiszteletünkre, így aztán vittünk magunkkal Indiába öltönyt - a lányok kisestélyit -, és most mindannyian kiöltöztünk. Egy különbusz vitt minket, valamint a minket fogadó indiai diákokat és tanárokat Bándrába. Amikor kiszálltunk a buszból a felhőkarcoló lábánál, már sejtettük, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk. A liftből egy luxusapartmanba léptünk, onnan pedig egy óriási teraszra. Mumbai felhőkarcolói szó szerint a lábunk előtt hevertek.

Ott volt mindenki, akinek szerepe volt a Budapest-Mumbai diákcsereprogram elindításában és lebonyolításában: a főkonzul úr és a felesége, Mister Martin és a felesége, a St. Xavier's College rektora és Savio, az előkészítő igazgatóhelyettese. Elhangzott néhány beszéd, azután karácsonyi dalokat énekeltünk Mikulás-sapkában - ezeket Mister Martin hozta és személyesen osztogatta. Mit mondjak, elég szürreális élmény volt novemberben, 25 °C-ban, öltönyben és Mikulás-sapkában, egy felhőkarcoló teraszán, indiai diákokkal énekelni a Mennyből az angyalt és a Jingle Bells-t.

Az éneklés után jött a vacsora. Sokféle indiai étel közül válogathattunk - volt, aki a tányérján is szinte kis felhőkarcolót épített -, és pincérek hada sürgölődött körülöttünk: előételekkel és italokkal kínáltak, elvitték a használt tányérokat és a kiürült poharakat. Egy magyar zászlóval és magyarországi műemlékek képeivel díszített tortát is készítettek a tiszteletünkre, amit a főkonzul úr felesége vágott fel nekünk. A vacsorát és a tortaszeleteket a teraszon fogyasztottuk el, közben beszélgettünk és élveztük a különleges kilátást. Készült még rólunk néhány csoportkép, de mivel sok diákra még hosszú utazás várt hazáig, hamarosan indulnunk kellett. A főkonzuli fogadás gyorsan véget ért, de különleges élmény volt: azon az estén jó érzés volt magyarnak lenni Mumbaiban.

Piaristák az éjszakai Mumbai felett

5. Hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe

India a Föld legnépesebb országa, így aztán ott mások a léptékek, mint Magyarországon. Igaz ez Mumbaira és Mahárástra államra is, aminek Mumbai a fővárosa. Mahárástra közel 308 ezer km²-es területével India 3. legnagyobb szövetségi állama, nagyjából akkora, mint Olaszország, 128 millió fős lakosságával pedig India 2. legnépesebb állama, tehát nagyjából annyian laknak benne, mint Olaszországban és Franciaországban együttvéve.

Mahárástra a Hindusztáni-félsziget északnyugati részén terül el. A félsziget belső részén egy hatalmas fennsík taláható, a Dekkán-fennsík, aminek a nyugati és a keleti oldalán, a tengerparttal párhuzamosan fut egy-egy hegylánc: a Nyugati-Ghátok és a Keleti-Ghátok. Az Indiai-óceán partján fekvő Mumbaiból a Nyugati-Ghátok ezer méter fölé emelkedő csúcsai között lehet feljutni a Dekkán-fennsíkra. Hétvégén sok középosztálybeli család megteszi ezt az utat, hogy a forró Mumbaiból felmenjen pihenni a hegyekbe, olyan hegyvidéki üdülővárosokba, mint Lonavala és a vele egybeépült Khandala.

A főkonzulátuson tett péntek esti látogatás után a magyar diákok a fogadó családjukkal töltötték a hétvégét. Minket, a három magyar tanárt Savio, az igazgatóhelyettes és Thomas, a testneveléstanár felvitt a hegyekbe, Khandalába, ahol a St. Xavier's College rendelkezik egy épületkomplexummal, egy afféle erdei iskolával. Én eleve is úgy terveztem, hogy ha hétvégén lesz némi szabad programunk, akkor kimegyek Mumbaiból, hogy az óriásváros környékét is megismerjem egy kicsit, úgyhogy nagyon örültem ennek az utazásnak. Láthatóan Savio és Thomas is örömmel jött: ők a családjuktól és az iskolai feladatoktól elszakadva egy férfias estével, sütögetéssel és iszogatással akartak kikapcsolódni.

Mumbaiból autóval indultunk keletre: előbb egy modern, 2024-ben átadott, több mint 18 kilométeres hídon átkeltünk az öböl felett - ez India leghosszabb hídja -, majd a Púne felé vezető autópályára fordultunk. Púne a maga több mint 7 millió lakosával Mahárástra 2. és India 7. legnagyobb városa. Egykor az India nagy részét uraló Marátha Konföderáció központja volt, ma pedig gyorsan növekvő iparváros, ahonnan és ahova mindig rengeteg autó tart Mumbai felől, így a Nyugati-Ghátok emelkedőjére érve mi is dugóba kerültünk. Szerencsére a hegytetőn, Khandalánál lekanyarodtunk, és megálltunk az erdei iskolánál. Az épületek mögül nagyszerű kilátás nyílt a hegyekre és a mögöttünk hagyott autópályára.

Miután elfoglaltuk a szállásunkat egy hotelben, vendéglátóink elvittek minket egy közeli barlangtemplomba, a Karla-barlangokba. Mahárástra hegyei tele vannak buddhista barlangtemplomokkal, és közülük a Karla-barlangok a legrégebbiek: a Kr. e. II. század és a Kr. u. V. század között vésték őket a sziklafalba. Érdekes látnivaló, de azt hittem, hogy mivel buddhisták már nem nagyon vannak Indiában, senki sem lesz ott, csak egy-két turista lézeng majd. Tévedtem: külföldi tényleg kevés volt, viszont indiaiak tömegei vonultak fel és le a barlangokhoz vezető hosszú lépcsősoron, aminek a két oldalán végig üzletek és büfék sorakoztak. A fő barlangba csak mezitláb lehetett bemenni, de a gyönyőrű domborművek és szobrok miatt megérte egy lábon egyensúlyozva lerángatni a cipőinket és zoknijainkat.

Mire visszaértünk a barlangtemplomból az autóhoz, már lemenőben volt a nap, úgyhogy visszamentünk a szállásunkra, onnan pedig az erdei iskolába. Thomas gondosan bepácolt húsokkal készült az esti barbecue partyra, és előkerült néhány doboz sör és egy üveg rum is. Miközben sültek a húsok, fellváltva hallgattuk a kedvenc zeneszámainkat - érdekes módon mind az indiai, mind a magyar tanárok választása leggyakrabban a Dire Straits és a Queen nevével fémjelzett brit rockra esett. Erről az estéről többet nem is írnék, csak annyit jegyzek meg, hogy a magyar tanárok sokkal ügyesebbek a tűzrakásban és sokkal jobban bírják az alkoholt, mint indiai kollégáik.

Vasárnap délelőtt elmentünk még chikkit venni. A chikki az olajos magvakból készült édességek összefoglaló neve Indiában, tehát valami olyasmi, amihez hasonló minden keleti országban megtalálható: mézzel összepréselt földimogyoró, dió, szezámmag, és még ki tudja miféle magvak, gyümölcsök és virágszirmok. A chikki legismertebb gyártási helye Lonavala - valahogy úgy, ahogy Magyarországon a káposztáé Vecsés -, ezért az út mellett mindenhol chikkit áruló üzletek sorakoznak. Mi is vettünk pár dobozzal, aztán indultunk vissza Mumbaiba, ahol még aznap újabb különleges élmények vártak ránk.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!