Nápolyi tanulmányi út, 2019. március 8–17.

 Résztvevő diákok: Börcsök István, Kiss Ágoston, Krúdy Kristóf, Nyíri Dániel, Somogyi Farkas (Budapest); Elekes István, Hirling Szabolcs, Kákonyi Lilla, Kiss Róbert, Kovács Sára, Zelenka Máté (Vác)

Kísérők, szervezők: Acél Zsolt, Szekér Barnabás

Támogatásukért köszönet illeti:

– elsősorban a Váci Piarista Gimnázium 1997-ben érettségizett „a” osztályát, akik nagyvonalú gyűjtésükkel lehetővé tették, hogy minden jelentkező részt vehessen a túrán;

– a Kecskeméti Piarista Iskola egyik öregdiákjának felhívásához kapcsolódó támogatókat;

– Ferenczi Sándort, a Váci Piarista Gimnázium egykori tanárát;

– a Piarista Alapítványt.

Köszönjük a szülőknek, a váci és budapesti intézmény gazdasági vezetőinek, iskolatitkárainak, illetve Michele Gargiulónak (Anacapri/Sorrento) a szervezésben nyújtott sok segítséget.

Krúdy Kristóf – Somogyi Farkas (Budapest, 11. évfolyam):

Nápoly, Pompeii, Herculaneum – körutazás Itáliában

Péntek

Estefelé találkoztunk a Népliget buszpályaudvaron, ahonnan a csodás Flixbusz egyik járatával indultunk útnak. A buszút jól telt, a kevés utas miatti nagy helynek köszönhetően. Ismerkedéssel, filmnézéssel, kémiagyakorlással és alvással töltöttük az időt.

Szombat

Reggel 6 körül érkeztünk a festői Velence egyik külvárosának pályaudvarára, ahonnan Velence másik pályaudvarára való utazás után egy hiper-szuper, áramvonalas, 250-nel száguldó vonatra szálltunk. A vonatutat a buszúthoz hasonlóan töltöttük: a táj nézegetésével és olasztanulással Geronimo Stilton rajzfilmek segítségével. A vonat − akár egy repülő − szállt, bár a sok alagút miatt néha inkább metróra hajazott. Nápolyba érkezésünkkor a felkészítő előadásoknak köszönhetően minden emberben zsebtolvajt láttunk, ami egyenlőre nem igazolódott be...

Ezután elmerültünk Olaszország legrosszabb vonatvonalának díját elnyerő, Sorrento felé tartó szerelvényen az unott utazók tengerében. Nekik ez a nap nem volt olyan különleges mint nekünk.

Szállásunkhoz a Sant'Agnello di Sorrento nevű megállóban kellett leszállnunk, amit mind tudtunk, mivel Acél tanár úr a vonal összes megállóját megtanultatta velünk. Egy kis, aranyos házacskához érkeztünk, amit a házigazda érkezése után vettünk birtokba, és a lélegzetünk is elállt. Rövid berendezkedés, egyes szabályok tisztázása, csoportkép készítése és fizetés után a tengerparti szirtekre mentünk gyönyörködni a naplementében.

Miután a szállásra visszaértünk rövid, de latin nyelvű misét tartott nekünk Acél tanár úr a konyhában, lakomaként pedig a Lilla által hozott csirkét fogyasztottuk el. Fáradtan, de új élményekre készen dőltünk be az ágyba.

Vasárnap

Vasárnap reggel a mögöttünk álló utazásra hivatkozva nem keltünk túl korán. A csapat egyik fele kávézni ment, amíg a másik szép komótosan megreggelizett, majd egy jót futott, mert a késéssel szemben zéró tolerancia volt életben.

Amúgy a szállásunk nagyszerű volt. Sorrentóban, Nápoly közelében, egy nagyon szép környéken laktunk. A lakásunkból kilátás nyílott a tengerre, Nápolyra és a Vezúvra.

Miután leszálltunk a korábban már említett hévről, meglátogattuk Pompeii egykori városát. Ahogy egész Olaszországnak, úgy Pompeiinek is van egy különleges, de leírhatatlan hangulata. Ahogy ott sétál az ember a római romok között, és ezt egy egész városnyi területen megteheti, az valami fenomenális. Érdemes meglátogatni ezt az egészen jó állapotban lévő történelmi helyszínt. 

Valahogy mégis magaslatokra kívánkozott a társaság a pekingi áradat után, ezért elérkezettnek látta a vezetőség az Acél-kilátó megközelítését.

Az Acél-kilátó egy magaslati pont, melyet maga a névadó mutatott be nekünk. A kilátás a magasság ellenére egyhangú volt mindaddig, míg a szél el nem fújta előlünk a felhőt, és akkor elénk tárult a tenger és az Amalfi part.

Este pedig jóízűen fogyasztottuk el a séfünk, Matteo remekművét.

Hétfő

És este lett és reggel, a negyedik nap.

Hétfőn az kora hajnal tápláló sugarai érték szép arcainkat, miközben vártunk azt a közlekedési eszközt, amely a legjobban meghatározta Olaszországi közlekedési élményeinket. Acél magister felkészített minket a közeledő élmények tömkelegére. Az eligazítás után paranoiás módon minden emberben zsebtolvajt és maffiózót láttunk. Nápoly városa hatalmas és nagyon sokszínű meg oldalú. Első benyomásunk a városról a hömpölygő tömeg volt, ami a metrón fogadott bennünket. Először múzeumba mentünk, ahol megtekintettük a Pompeiiből összegyűjtött tárgyakat, és egyéb ókori emlékeket. Felemelő érzés volt látni azoknak a szobroknak az eredetijét, amelyeket a történelem- és irodalomkönyvekben látunk. Megbotránkozva szemléltük a különböző pikáns tartalmú alkotásokat, és ámulva bámultuk a hatalmas szobrokat, szobor-csoportokat.

A múzeum után valami nyugodt és tiszta helyet kerestünk siker nélkül, ugyanis a múzeum egy elég ijesztő és mocskos környéken állott.

Amíg a tanárok és a többi függő kávézni mentek, addig páran egy parkban maradtunk remegő lábakkal és félő tekintetekkel. Mikor észrevettük, hogy egy, a vizeléssel nemrég végzett hajléktalan megindult felénk, visszavonulót fújtunk, és menekülőre fogtuk, az ürülékkel díszített aknamezőn. Miután a veszélyt elmúltnak hittük, bátran visszatértünk, de megpróbáltatásaink nem értek véget. Ugyanis kíváncsian félős tekinteteink odavonzottak két legfeljebb tizennégyesztendős kislányt, akik álnok ostromba kezdtek. De Istennek hála, utolsó reményünk már közeledni látszott, és a felmentő sereg Acél tanár úr személyében egy mondattal elhárította a veszélyt. De becsületünk védelmére szóljon, hogy nagyon ijesztő kislányok voltak, és egy közös nyelvet sem beszéltünk.

A borzalmas tapasztalatok után egy jobb környékre mentünk, és megnéztük a fontosabb látnivalókat, mint a Tojásvár, a királyi palota, a főtér, és az a templom, ahol Aquinói Szent Tamás tevékenykedett. Nápolynak vannak nagyon hangulatos és szép részei, de kevésbé ilyenek is. Érdekes volt felfedezni, hogy a városnak több magyar vonatkozása is van. Például a garibaldista Türr István, vagy az Anjou uralkodóház jelenléte.

Kedd
És este lett és reggel, az 5. nap. Csapatunk 4 tagja a reggeli órákban hibát követtett el és elkéstek. Mindenki a közöttük lévő két legkülönbet, legkiválóbbat támadta, hibáztatta, nézte szúrós szemmel, de a két bátor lovag kiállta a megpróbáltatásokat és felhőtlenül töltötte a nap nagy részét, erőt merítettek a Vezúv havas, tisztán látható monumentális csúcsából.

A csapat ismét a méltán híres vonatunkra szállt és Sorrento végállomására ment, ahol buszra szálltunk (Tanár Úr javaslatára mind jobb oldalra), majd vártuk az indulást. Az út a hányás elleni tabletták bezabálása után hihetetlen volt, hatalmas magasságokban, hihetetlen kilátás mellett utaztunk, elaludni tilos volt, de nem is akartunk, a látvány lenyűgözött. Amalfi kis városkájába érkeztünk, mikor leszálltunk a buszról Acél tanár úr hangosan bíztatott minket a helyi püspök eltávolítására, hogy elfoglalhassa a helyét, bár ezt a buszon ülő magyar nénik (akikről a Tanár Úr nem tudott) kissé furcsállták. Amalfiból a világ elméletileg legkisebb alapterületű városába, Atraniba sétáltunk, ahol egy kis szabadidőt kaptunk, amit városnézésre, fényképezkedésre, a tengerrel való első érintkezésre és nagy mennyiségű jég vásárlására használtunk fel. Majd megkóstoltuk Amalfi híres citromfagyiját Dani által lealkudott jutányos áron. A buszon visszafelé a társaság nagy részében a fáradtság legyőzte a táj iránti kíváncsiságot, s lehet, hogy páran elbóbiskoltak. Sorrentóban egy kis előadás után Acél tanár úr 4 óra körül eleresztett minket azzal, hogy 7-re legyünk Sant’Agnello pálmafás terén. Ezt a 3 órát kisebb csoportokra bomolva töltöttük, vásároltunk szuvenírt, ételt, italt, bejártuk Sorrentót, egyesek pizzáztak, valakik inkább korábban visszamentek a szállásra, a korábban említett két hős még a part melletti magas sziklafalnál feláramló erős szelet is felfedezte, rengeteg tárgyat ejtettek a mélybe, de mind visszatért...

Az este további részét fürdéssel, a másnapra készüléssel, Matteo által főzött kétszercsípős rizs elfogyasztásával és a helyi, helyenként bizarr nagyheti szokások megismerésével töltöttük.
És mi láttuk, hogy ez jó...

Szerda

Szerda reggel az előző napi késés fényében mindenki időben érkezett, nem úgy a vonatunk, ami azt eredményezte, hogy a nap menete megváltozott. Ez persze nem jelentett problémát a nagyszerű szervezésnek köszönhetően, senki sem esett kétségbe.

A délelőtt folyamán megint meglátogattuk Nápolyt, ahol a betlehemesek utcájába, és a Szent Januáriusz sírját őrző templomba mentünk.

A betlehemesek utcája maga a megtestesült giccs. Hihetetlen, milyen dolgokat lehet ott látni. A különböző betlehemes kellékektől, a Pio atyás szobrocskákon át, minden híresség kicsiny mását meg lehetett találni. Sok okot adott ez az utca a nevetésre.

Szent Januáriuszhoz egy nápolyi vallási szokás kapcsolódik. A vértanúhalált halt püspök vére megmaradt, amit minden évben a környék legnagyobb ünnepén a helyi püspök kezében folyékonnyá válik. Eddig két esetben nem vált folyékonnyá a vér, és mind a két esetben katasztrófa történt, például kitört a Vezúv. San Gennaro (Januáriusz) a környék legtiszteltebb szentje Pio atyával vállvetve. Már-már isteni szerepet betöltve.

Ezek után sikerült elérnük azt a vonatot, amely Paestum, egykori görög város felé repített minket. Mit is mondhatnék Paestumról? Azt, hogy hihetetlen az egész. Egy hatalmas városfal körbevesz egy óriási területet, mely területen rétek, romok és három, a világon a legépebb ókori görög templom található. A semmi közepén három hatalmas emlék emelkedik, gyönyörű az egész, és turista is alig van.

Csütörtök
Aznap is korán indultunk, de nem bántuk, mert ahova mentünk, mindnyájunkat lenyűgözött: az ,,Acél szirtek", tanár úr meditációs sarka a szállásunktól kb. 20 percnyi buszozásra. A parton sziklák és meredek falak leírhatatlan látványa fogadott minket. Fotózgattuk magunkat és egymást, gyönyörű képek születtek. Félelmetes magasságokban és mélységek felett mászkáltunk a sziklákon, de szerencsére és ügyességünknek hála mindenki épségben a buszra jutott.

Ez után Herculaneum felé vettük utunk, amely egy Pompeiivel egyszerre elpusztított, annál kissé kevésbé feltárt város, ami olyan vagy akár jobb állapotban is maradt meg mint Pompeii. A kétezer éves járdáról kétezer éves házakba fordultunk be, és kétezer éves festményeket néztünk meg. Annyira magával ragadott minket, hogy a szabadidő megkezdése után is sokan maradtak. A szabadidő mindenkinek jól telt... egészen a végéig. Miután visszaértünk Sorrentóba, tudtuk meg, hogy Augustino Giorgio Piccolo és Stefano Böri egy (egyébként nagyon érdekes) vonatmúzeum meglátogatása után Nápoly egyik külvárosának megállójában ragadtak, és a híres Circumvesuviana már órák óta nem érkezik...

Bár mind nagyon aggódtunk értük, kötelességeink is voltak, ezért a szállásra mentünk, hogy vacsorára és a másnapra készültünk. Még egy kis feszült várakozás után befutott a két kalandor, csapzottan és fáradtan, de vidámsággal és további kalandvággyal az arcukon. Miután elköltöttük a vacsoránkat elaludtunk mint a bundák.

Péntek

Pénteken is korán keltünk, és megkezdtük utunk, hogy elhagyjuk a félszigetet. Most nem arra kell gondolni, hogy hazaindultunk, hanem hajóra szálltunk, és kihajóztunk a tengerre, hogy megközelítsük Capri szigetét.

A hajó egy eléggé nagy komp volt, alul autókkal, fent pedig ülő helyekkel. Az elsők között szálltunk fel a hajóra és azonnal lecsaptunk pár ablak melletti székre.

Még az út elején úgy gondoltam, hogy megnézem a fedélzetet, a hullámokat, és élvezem, hogy dobál a hajó. Páran ki is mentünk a fedélzetre, ahol rendkívül jó hangulat fogadott bennünket. Az olaszok énekeltek, és mindenki önfeledten élvezte az egyensúlyba maradás játékát. De ezzel nem volt mindenki így. Kis idő után megjelent Roberto, aki súlyos tengeri betegségre panaszkodott, levegőzött pár percet, aztán mint az őrült, ki letépte láncát, úgy rohant a mosdóba. Ez gyanús lett nekem, és gondoltam, megnézem, mi van az ülőfedélzetén.

Nehéz szavakba önteni milyen látvány fogadott. Mintha valami halállal fenyegető járvány söpört volna végig az utazóközönségen. Az emberek szenvedtek, összevissza emberi testek fetrengtek a székeken, és mindenkiről leolvasható volt a tengeri betegség jele. Ekkor hoztam meg életem egyik legjobb döntését, hogy nem ülök le. Ugyanis, aki egy rövid ideig is ült, az utána súlyos gyomorbántalmakra panaszkodott. Ezzel társaságunk háromnegyede így volt, és ez sajnos az eredményezte, hogy ők annyira nem élvezték a szigeten töltött első óránkat.

Pedig Capri gyönyörű. Már a római császárok is előszeretettel nyaraltak a szigeten. Egy nagyobb kirándulást tartottunk, és bejártuk a sziget egy részét. Felmentünk Anacapriba, és még sok szép helyet megnéztünk.

Acél tanár úr vett egy tengeri panaszok elleni gyógyszert, és megtudta, hogy ő már a századik a napon, aki ilyen készítményt vásárol, ugyanis kifejezetten hullámos volt aznap a tenger.

Visszafelé Sorrentóban egy kisebb hajóval mentünk, és semmi probléma nem jelentkezett.

Este pedig egy kiadós pizzázással ünnepeltük meg, és zártuk le utunk.

Szombat

A szombat reggelt egy latin vadászmisével és reggelivel kezdtünk, majd megkezdtük utunk hazafelé.

Ugyanolyan úton, módon tettük meg utunk, azzal a különbséggel, hogy hihetetlen tapasztalatoknak és élményeknek voltunk birtokosai. Az úton volt egy-két hosszabb megálló, amely során például volt 10-20 percünk megnézni Velencét.

Az utazás problémamentes volt, de nem történésmentes. Ugyanis egy idősebb pár úgy döntött, hogy ők nem bírják ki dohányzás nélkül, és ezért az egyik megállóban leszálltak szívni egyet. De a vonat nem vár. Az ajtók záródtak, és 250 km/h-val otthagyták őket. Persze a rokonaik és a cuccaik a vonaton maradtak.

Ez volt az utolsó esemény az úton: Velencében átszálltunk a Budapest felé menő buszra, vasárnap reggel pedig hazaértünk.