„Ma is érdemes felkelni” - Nagy Dénes és Wettstein József elismerésről, filmezésről

Páros interjúra hívtuk Nagy Dénes filmrendezőt és Wettstein József piarista szerzetest, a közelmúlt két díjazottját. Óriási gratulációk és virtuális vállveregetések jellemezték beszélgetésünket. Mindketten piarista diákok voltak, szemüvegesek és közös szenvedélyük a filmezés. A Zoomon folytatott beszélgetésünk során elmerültünk elismerésük előtörténetében: a lettországi dagonyákban és a krétapor alá temetett piarista múltban. De ki a mester és ki a tanítvány?

Az imént kitörő örömmel üdvözölték egymást. Honnan ez a jó viszony?

Nagy Dénes: Tanár úr az osztályfőnököm volt négy évig a budapesti Piarista Gimnáziumban 1995 és 1999 között. Nemcsak osztályfőnököm volt, hanem az AVK-t (Audiovizuális kommunikáció szakkör - a szerk.) is vezette. Ez a kettő nálam szorosan összefügg.

Wettstein József: Akkoriban az iskola négy évfolyamos volt. Én végig, ezalatt a négy év alatt voltam osztályfőnöke Dénesnek.

Az audiovizuális kommunikáció szakkör egyike a közös szálaknak. Talán mondhatjuk, hogy itt kezdődött Dénes filmes pályafutása. Tanár úr megnézetné a mostani szakkörösökkel Dénes új filmjét?

Wettstein: Szeretném. Jó volna. Nyáron alkotótábort szoktunk szervezni, és annak keretében minden este megnézünk egy-egy filmet. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik este sor fog kerülni erre a filmre is.

Az sem okozna problémát, ha a háborús film korhatár-besorolása során 18-as karikát helyeznek majd el az alkotáson?

Wettstein: Azt olvastam a kritikákban, hogy direkt erőszakábrázolás nagyon kevés volt a filmen belül. Sokkal inkább az arcokon tükröződik az, ami történik. Szerintem ilyenformán nem is lesz 18-as karika. 16-os talán, nem tudom. De mindenképpen úgy gondolom, hogy ezt azért ott a diákjaimnak, akik amúgy is 10. évfolyam után vannak, le lehet majd vetíteni.

Ettől függetlenül az erőszakábrázolás része a művészetnek, így a filmezésnek is. Erről mit gondol?

Nagy: A Természetes fényben nem törekedtünk erőszakot mutatni. Ami erőszak van, az mind képen kívül zajlik. Ennek több oka is van. Egyrészt nem gondolom, hogy attól hatásosabb lesz valami, hogy élesben látunk erőszakot. Van egy bizonyos leskelődés érzés a nézőben, amikor erőszakot néz, és engem ez nem vonz. Egyébként nagyon nehéz is ebben felvenni a versenyt az amerikai filmekkel, amelyek ebben élen járnak. Másrészt az én filmem lassú, nem az akcióról szól. Nem is lennék jó akciórendező, nem lennék alkalmas arra, hogy mondjuk csatajeleneteket vagy látványos sebesüléseket megmutassak. Ez nem az én világom, ebben nem érezném otthon magam, így valószínűleg nem tudnám olyan jól megcsinálni. Az érdeklődésem sokkal inkább - ahogyan tanár úr is mondta - az emberi arc, az emberi tekintet.

A technika fejlődésével az akciójelenetek ábrázolása számos lehetőséget kínál. Tud emellett fejlődni a filmiparban a történetmesélés is? Segíti-e a történetmesélést a technika fejlődése?

Nagy: Az, hogy a történetmesélés hogyan fejlődik, arra nehéz válaszolni, mert bizonyos szempontból a görög drámák óta a történetek nagyon hasonlóan épülnek fel, vannak bennük konfliktusok, fordulópontok, lelki összeomlások. Formailag azonban sok különbözőség van. Én inkább azt mondom, hogy az elsődleges az, hogy a történet működjön. A hitelesség megteremtése szempontjából persze nagyon fontos a technika is. Ám ha a történet nem hiteles, akkor a technika semmit nem tud ezen segíteni.

Egy másik közös szál Önök között az Ökumenikus Diákfilmszemle, amelyen közösen is dolgoztak. Mi volt a „szereposztás”?

Wettstein: 2011-ben, a kezdeményezésemre és szervezésemmel jött létre a Katolikus Iskolák 1. Országos Diákfilmszemléje. Ennek egyik zsűritagjaként Dénest kértem fel. A szemle lezajlása után tartott kiértékelő megbeszélésen ő is azok között volt, akik felvetették, hogy szélesebb körre kiterjedően, az evangélikus és református iskolák diákjait is meghívhatnánk erre a versenyre. Mivel ezzel a gondolattal nagyon pozitív fogadtatásra találtam a két testvéregyház vezetői és oktatási intézetei részéről, azért 2012-ben már Ökumenikus Diákfilmszemleként hirdettük meg, és azóta már a 9. ilyen versenynél tartunk. Dénes azóta is többször részt vett a zsűri munkájában, és a filmek értékelésében nagyon jó szempontokkal tanította és bátorította, lelkesítette a diákfilmeseket.

Nagy: Fontos kiemelni, hogy ennek a filmszemlének egyik fő különlegessége, hogy a vetítések után a zsűri nyilvánosan megvitatja és elemzi az alkotásokat. Ez egy meglehetősen szokatlan és bátor ötlet volt a tanár úr részéről, viszont általában nagyon konstruktív és jó hangulatú beszélgetések szoktak lenni, és zsűritagként örülök, hogy ennek a folyamatnak többször is részese lehettem.

Nagy Dénes a közelmúltban a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat, Wettstein tanár úr pedig a magyar érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést kapta. Mit szólnak egymás kitüntetéséhez?

Wettstein: Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Ez viszonylag gyorsan megtörtént.

Dénes, Önt miben segítette Wettstein tanár úr, ami esetleg kihatott a jelenlegi pályájára?

Nagy: Akkor lennék igazán őszinte, ha tanár úrra azt mondom, hogy rám osztályfőnökként hatott leginkább. Tanár úr! Nem baj ha jellemezlek egy picit?

Wettstein: Ez a helyzettel jár. (Nevet.)

Nagy: Mint ember, nagyon sokat kaptam a tanár úrtól. Minden tevékenysége arról szólt, hogy te, mint személy gazdagodjál. és ezt olyan tapintatosan tette, ami egyáltalán nem volt tolakodó. Tanár úr erős hite az emberi jóságban nagyon sokat ad a mai napig. Egyébként számos mondata megmaradt. Az egyik a féligazságokról szól: „a féligazság a legveszélyesebb, mert van benne igazság”. Az életutam részben ennek a kifejtése is, hogy ezekre a féligazságokra rávilágítsak. Emlékszem, amikor AVK-s táborba voltunk nyaranta, hogyan ébresztett minket: „ma is érdemes felkelni”. Ez a mai napig gyakran eszembe jut reggel, és sokszor ugyanezzel a mondattal ébresztem a gyerekeimet reggelente. Ő nem az az osztályfőnök volt, aki haverkodott velünk, hanem pont, hogy távolságból, de tapintattal és érzékenységgel figyelt minket. Ez nekem egy fontos élményem a piaristáknál töltött évekből. Érdekes módon ez nem akkor fogalmazódott meg bennem. Sokkal fontosabb most, mint akkor éreztem tanár úrnak ezt a felénk való hozzáállását. Emellett ott volt az AVK, ahol tanultunk a szakmáról: fényképezésről, videózásról, képkivágásokról, történetmesélésről. Egy másik meghatározó emlékem, amikor az egyik nyári táborban levetítette nekünk Kubricktól a 2001: Űrodüsszeiat. Mindig is meg akartam kérdezni, hogy miért mutatta meg nekünk akkor. Ez a választás nekem nagyon szokatlan volt. Arra emlékszem, hogy egy kis TV-n néztük, és a végén már csak én voltam ébren, mert elaludt a társaság nagy része. Féltem, annyira átéltem azt a filmet. De bennem az az este nagyon megmaradt. A mai napig évente legalább egyszer megnézem.

Vetíti még most is a 2001: Űrodüsszeiat, tanár úr?

Wettstein: Igen, kellő felkészítés után. Nyilván a diákoknak sok mindent el kell mondani előtte, hogy a tempójára rá tudjanak kapcsolni, és ne az legyen, hogy elalszanak a végére. Fontos, hogy azt is tudják, hogy ez egy klasszikus, ötven éves film, mégis hallatlan ereje van még ma is.

Nagy: Az nagyon érdekes ebben a filmben - ha visszatérünk a történetmeséléssel kapcsolatos kérdésre -, hogy mennyire bátran eltér a hagyományos dramaturgiától.

Pontosan miben tér el?

Nagy: Említettem, hogy a görög drámák óta nem változott a dramaturgia, de alapvetően nagyon sokféleképpen lehet elmesélni egy történetet. A legtöbb film úgy épül fel, hogy az első tíz vagy tizenöt percben kiderül, hogy miről fog szólni, mit fogunk látni, és utána ezt a történetet követjük végig a végkifejletig, ahol választ kapunk a film elején feltett kérdésre: sikerül vagy nem sikerül, győz vagy elbukik, stb. Ezzel szemben a 2001 Űrodüsszeia már a kérdést se teszi fel egyértelműen, nemhogy egyértelmű megoldást vagy választ adna rá. Szerintem ez nagyon izgalmas, mert az embert állandó keresésre, gondolkodásra, szabad asszociációra készteti. Mivel nem egy eldöntendő kérdésre keresi a választ a filmben, ezáltal valami teljesen más irányba, egy tágabb értelmezési tartományba tereli a figyelmünket. Engem egyébként sokkal jobban izgat ez a fajta nyitott történetvezetés, amikor a film végén nem kapunk egy egyértelmű választ.

Azt is említette, hogy félt az Űrodüsszeia első megtekintésekor. Mi az, ami ilyen nagy félelmet okozott? Valami tágabb értelmezés?

Nagy: Leginkább az a pillanat, amikor az űrhajós főhősünk a film végén egy szürreális, ablakok nélküli palotába jut. Űrhajós ruhájában, óvatosan, lépésről lépésre járja végig az üres termeket, közben csak a légzését halljuk. Aztán egy halk hang üti meg a fülét, nagyon lassan visszafordul. Elindul a hang irányába, és ahogy befordul az ajtón egy sötét ruhás, ősz hajú embert lát meg a szemközti fal mellett, aki neki háttal ülve eszik. Az űrhajósunk gyorsabban veszi a levegőt az izgalomtól, az idegen férfi lassan hátrafordul felé, és időskori önmaga néz szembe vele. Ez egy hihetetlen félelmetes pillanat. Aztán a férfi feláll, és elindul felé, de mire az ajtóhoz ér, kiderül számunkra, hogy az űrhajósunk már nincsen ott. A férfi visszaül az asztalához, folytatná az evést, de véletlenül leveri a poharát. Ahogy lehajol a törött pohárért, egyszeriben világossá válik számára, még valaki jelen van a szobában. Az ágyon egy haldokló ráncos arcú, kopasz férfi fekszik, aki szintén nem más, mint önmaga, de már öregkorában. Az öreg nagy nehezen felemeli a karját, ekkor megjelenik a film közben már többször látott fekete monolit kő, majd megszólal a Kék Duna keringő. Na, nem folytatom tovább. Egy hihetetlen képsor, amit sokféleképpen lehet értelmezni.

Egy iskolai legenda szerint Ön a budapesti Piarista Gimnázium épülete 4. emeletén írta a Természetes fény forgatókönyvét. Igaz ez?

Nagy: Igen, abszolút igaz. Megkerestem tanár urat, hogy van-e arra lehetőség, hogy egy forgatókönyv megírásához egy elvonuló szobát kapjak. És kaptam egy szerzetesi szobát a rendházból. Nagyon jó volt ott dolgozni! Ezért nagyon hálás vagyok, és köszönöm ezúttal is.

Wettstein: Ez hónapokig tartott. Akkor én voltam pont annak a háznak házfőnöke, és mint a közösség vezetője tudtam azt a szobát biztosítani Dénesnek. Reggel bejött, dolgozott egész nap, itt is ebédelt, és csak későn ment haza.

Nagy: Néha átmentem a kápolnába. Alkalmanként meglátogattam Jelenits vagy Sóczó tanár urakat. Nagyon jó időszak volt.

Tehát a forgatókönyv-írás hosszú időszak volt. Biztosan megismerte ez idő alatt az új iskolaépületet is. Megtetszett-e az épület annyira, hogy egy esetleges új filmben egy jelenetet kapjon?

Nagy: Erre még nem gondoltam. Szokott ott filmforgatás lenni?

Reklámfilmeket már forgattak az iskolában a közelmúltban, de az épületfelújítás ideje alatt például a Szabadság, szerelem című film egyes jeleneteit is az épületben forgatták.

Tanár úr, az előbb Dénesnek adtuk meg a lehetőséget, hogy rövid jellemzést adjon Önről. Most Öné a lehetőség! Gondolta volna, hogy egykor majd Ezüst Medve-díjas rendező lesz?

Wettstein: Amikor a tanár a diákokkal foglalkozik, akkor a jövőjüket nagyon tágan képzeli el. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos tanári feladat: nem szűken gondolkodni kiről-kiről, hanem leginkább azt érezni feladatnak, hogy megindítsd őket, és aztán az ő kibontakozásuk az tényleg az ő egyéni döntésük alapján fog megtörténni. A középiskolás tanár leginkább csak megindít. És aztán - mint ahogy a rakétát kilövik - a diák megy. Nem szoktam sose úgy diákokról gondolkodni, hogy konkrétan mi lesz belőlük. Leginkább csak segíteni szeretném, hogy tudják kihozni magukból azt a legtöbbet, ami bennük van. Nagyon remek osztály volt egyébként Dénesék osztálya. Nyitott volt a teljes csapat, rengeteg szellemi értékre fogékony diák volt köztük.

Hozott valami változást az életükbe ez a díj?

Nagy: Jó úgy befejezni egy filmet, hogy a végén az ember egy ilyen díjat kap, és azt érzi, hogy a szakmában elismerik. Ez egyfajta biztonságérzetet ad. A filmkészítés ugyanakkor egy olyan műfaj, ahol minden egyes film teljesen új. Nem lehet arra építeni, hogy ha az ember csinált egy jó filmet, akkor a következő is jó lesz. Ilyen szempontból a siker nem értelmezhető úgy, mint egyfajta előrelépés, mert ugyanúgy nulláról kell elkezdeni a következő filmet. Ez mindig egy küzdelmes folyamat.

Tanár úr, ennek a díjnak van nagyobb értéke, vagy a gyerekek csillogó szemeinek, amikor megértik a matematikát?

Wettstein: Más síkon van ez a kettő. Egy jó órát tartani, az egy közvetlen, pozitív élmény. Egy ilyen díj, kitüntetés egy nagyobb időtávot fog át, és arra vonatkozóan ad pozitív visszajelzést. Én már majdnem negyven éve tanítok, 1982-ben kezdtem oktatni. Tényleg azt mondhatom, hogy akkor ez most nem egy 45 perces órának a visszatükrözése, hanem egy negyvenéves időszaknak egyfajta pozitív visszajelzése. Nyilván nagyon jól esik, de ettől a következő matematikaóra ugyanúgy erőfeszítésbe fog kerülni, hogy jól sikerüljön, és ott is a diákok csillogó szeme jelezze az órának a jó megtörténtét. Nagyon sok kedves gratulációt kaptam, amik majdnem hogy többet adnak, mint ez az állami kitüntetés. Nagyon sok öregdiák, tanártárs, barát, ismerős kedvesen gratulált. Ez nagyon jól esett. Én leginkább feladatnak érzem ezt a kitüntetést, hogy ezt a bizonyos rám irányuló figyelmet jó irányba próbáljam továbbvinni.

Mire ösztönzi a díj által kapott feladat? Milyen tervei vannak?

Wettstein: Mostanában egészen nyilvánvaló nemcsak számomra, hanem jónéhányunk számára, hogy Magyarországon a tanárhelyzet, a pedagógushelyzet egy történelmi fordulóponthoz érkezett, mert sajnos a fiatalok közül kevesen választják a tanári hivatást. Akár az alulfizetettsége, akár az alacsony megbecsültsége miatt. Nekünk, egy tanítórend tagjainak nagyon fontos feladatunk az, hogy olyan iskolát működtessünk, hogy segítsük a diákjainkat abban, hogy ezek ellenére válasszák a tanári hivatást. Hogy mégis merjenek elköteleződni emellett a nehéz hivatás mellett, a hitükből fakadóan. Abból fakadóan, hogy jó példákat látnak maguk előtt. Abból fakadóan, hogy érzik a társadalom iránti felelősséget. És emellett szeretnék határozottan kiállni, és ezt az üzenetet átadni: keresztény fiatalok, vállaljátok a tanárságot! Hallatlan lehetőség van ebben, hiszen a tanári élethivatásban nagyon sokat tudunk tenni Magyarország jövőjéért.

A közelmúltban kapott elismeréseikre mindketten motivációként tekintenek. Dénes érez magában ambíciót arra, hogy a jövőbeli filmrendezőknek valamilyen segítséget tudjon nyújtani? Például egy AVK-s alkalmon.

Nagy: Azt hiszem, hogy nem lennék jó tanár. Ez nem azt jelenti, hogy nem szívesen mesélek, vagy nem szívesen osztom meg tapasztalataimat. De sokszor nehezen és pontatlanul fogalmazok. Bizonyos szempontból azért csinálok filmeket, mert ott valahogy összetettebben ki tudom fejezni magamat, mint szóban. Ezenkívül azt, hogy az ember miért készít filmet, azt nagyon nehéz átadni. Az érettségi után nekem is tíz évembe telt, hogy megérezzem milyen filmet kell készítenem. Ezt nem lehet tanítani, erre mindenkinek magának kell rájönnie. Aki filmmel szeretne foglalkozni, annak emberileg lehet a legtöbbet adni. Segíteni abban, hogy ismerje meg önmagát, és merjen maga lenni. Innen indul a film.

A karantén alatt sok ideje szabadult fel a diákoknak. A szabadidőnket minőségi időként eltölteni nagyon nehéz, de erre egy lehetőség lehet egy film megnézése. Mi alapján válasszunk filmet?

Wettstein: Egy klasszikus film esetében mindig fontos megismerni a rendezőt, illetve az adott kort, amikor a film készült. Az emberi háttér, amit Dénes is említett, az nagyon lényeges. Szóval úgy érdemes odalépni, hogy rendezőt vagy filmes irányzatot kell kiválasztani, és utána szűkíteni időszak alapján. Kezdetben így érdemes közelebb lépni a filmművészethez. A művészetnél pedig mindig fontos az emberi vonatkozás.


Interjú: Beniczky Tamás, Nagy Lőrinc (PiariNsta)
Kép: Csata Hanna, Martins Cirulis, Wettstein József

Aktuális hírek

Események

március
28
csütörtök

Tavaszi szünet

29
péntek

Tavaszi szünet

31
vasárnap

Húsvétvasárnap

KM napja

április
01
hétfő

Tavaszi szünet

Minden jog fenntartva © 2024

Design by alphapro.hu

Adatkezelési tájékoztató Impresszum